Velence lepukkantabbik arca

Csúcsszezonban és a legforróbb nyári hőségben jutottunk oda, hogy átutazóban egy napot Velencében töltsünk. A felkapottabb helyeken olyan tömeg volt, hogy feladtuk a reményt - még a gondolások is dugóba keveredtek.

Tízpercenként le kellett üljünk, már az az egy nap is kezdett soknak tűnni...

...de szerencsére felfedeztük a kevésbé ismert helyeket, üres belső udvarokat, járatlan utcákat. Jobban is tetszett a városnak ez a lepukkantabb arca.




Egy eléggé járatlan téren ittuk meg a reggeli kávét is. Pont az ablak mellett ültünk a teraszon, és bentről a kávéfőző lányok román csevegése szűrődött ki... mondanom sem kell, milyen otthonosan éreztük magunkat.

Téli-nyári vakáció 2 - Vanoise

Túránk az Alpok francia részén folytatódott, a Vanoise Nemzeti Parkban, ami a Gran Paradisohoz nagyon közel van, a Szent Bernát-hágó másik oldalán. Itt nem másztunk olyan magas csúcsokat, csak vándoroltunk a gleccser körül (max. 3150 m-ig). A kirándulás jellege is, a hegység is teljesen más volt. Kevésbé látványos, inkább meghittebb, de ugyanolyan fenséges. Elég sokan megfordultak itt is, a természet mégis a járatlanság és érintetlenség érzését keltette.

Fotón nem örökítettük meg, de külön említést érdemel a Dent Parrachée menedékház, ahol (magassága miatt) többnyire mászók gyűltek össze és nagyon jó hangulat alakult ki. Vacsoránál szinte esküvői lakomán éreztük magunkat, számoltuk a fogásokat - a francia gasztronómiai műveltség egy ilyen hegyi panzióban is megmutatozik, ráadásul a különböző ínyencségek meg sem terhelik az ember gyomrát. És még vőfély is volt: a menedékházas az egyes fogások között különböző történetekkel szórakoztatta a vendégeket, mindenki dőlt a nevetéstől. Ha majd megtanulunk jól franciául, vissza kell menjünk, hogy teljes legyen az élmény (egyedül mi voltunk angolul beszélő jövevények...).

Téli-nyári vakáció 1 - Gran Paradiso

Ezúttal nem csak képletesen mondhatjuk el, hogy paradicsomi helyeken jártunk: a Gran Paradiso nemzeti park (az Alpok nyugati csücske Olaszországban) a nyaralás egyik legkellemesebb emléke marad.













Túránk legmagasabb pontja a Gran Paradiso csúcs volt (4061 m). De úgy látszik, idén nem csak számunkra lett ez a hegy a sláger, több ismerősünkről is kiderült, hogy ugyanide készül. Még jó, hogy meghallgattuk a tanácsukat és kicsit később indultunk, mert 10 óra körül akkora volt a tolongás a csúcs alatt, hogy már attól vált veszélyessé az utolsó pár méter mászás. Így viszont (11 körül, az utolsók között) jutott nekünk legalább 10 perc, hogy csak ketten legyünk a csúcson.






Amikor megláttuk a rókát és a hátizsákba nyúltunk a fotógépért, rögtön odajött hozzánk, mert azt hitte, ennivalót veszünk elő. Csak akkor kaptunk észbe, mikor elsomfordált, de másodszor is odajött...

Miami éjjel-nappal

Két hetes Miamiban való tartózkodásom alatt sikeresen belekóstoltam a nappali és éjszakai életbe, valamint a trópusi éghajlatba is. A központot természetesen a felhőkarcolók dominálják, a tenger kellemesen meleg, a légkondi pedig hűtőszekrénnyé változtatja az épületeket.

Szabadidőmben - a változatosság kedvéért - a természetet próbáltam lencsevégre kapni.

Erre a legtöbb időm Key West-ben volt, ez egy autóval megközelíthető sziget, amelyet az Egyesült Államok szárazföldi részének legdélibb pontjaként tartanak számon. A hely egyik jellegzetessége az elvadult tyúkok jelenléte, amelyek az utcán szabadon járnak: a tengerparton, a parkban, valamint a főutcán is. Egy adott ponton egy gyorsétteremből kisétált egy tyúk.

Az eddigi egyik legrosszabb kávémat Miamiban ittam, de ezért kárpótolt egy kubai kávézó, amely az egyetlen hely volt, ahol láttam embereket ülni a padon, várni valamire (ezúttal a kávéra) és közben két perc szünetet tartani a nagy rohanás közepette. Amúgy a kubai Bucci naaagyon jó: gyűszűnyi, feleakkora mint az olasz piccolo espresso, nagyon édes, erős és finom.

Vízálló fényképezőgépem nem volt, ezért a méteres teknős, a neonkék, zöld és sárga "valódi" akváriumi halak, valamint az embernagyságú cápa, amelyik két méterrel alattam úszott el, kimaradnak. Azt ellenben érdemes megemlíteni, hogy az idegenvezetők csak utólag mondják meg, hogy az a cápafaj nem támad embert: és jót röhögnek, amikor a turista falfehéren kimászik a vízből.