Nyárutó a Júliai-Alpokban

 

Az idei nyár munkával telt, nyaralás helyett én meg is őszültem kicsit, de végül szeptember második felében sikerült beiktatni két hét pihenést. Szlovénia régóta szerepelt az úticéljaink között, úgyhogy a Crna Bora meg sem állt velünk a Triglav hegységig.

Ez a kirándulás több szempontból is eltért a korábbiaktól. Nem voltak hatalmas csúcshódító céljaink, sokat tengődtünk, improvizáltunk, a hegyi tapasztalatok helyett (na jó, mellett) inkább szociális élményeket gyűjtöttünk. Az egyik legkellemesebb emlék egy belga párral (Mirával és Benoit-val) való találkozás, akikkel már rögtön az első hegyi napon összehozott a jó sorsunk. A Seven Lakes völgyben található házikóban késő estig beszélgettünk velük a söreink mellett, ami nálunk ritkaság: máskor a hegyen mindig korán fekszünk, hogy reggel minél előbb indulhassunk neki a nagy magasságoknak.

A másnapi túra közben gondoltunk azokra is, akik otthon tüntettek, az egyik csúcson levő "fekete doboz" emlékkönyvébe be is írtuk az üzenetünket.

Este átmentünk egy távolabbi menedékházba, de mivel napközben nem öltük meg magunkat a nagy sietséggel, egy kicsit kifutottunk az időből. Sötétben érkeztünk meg abba a házikóba, ahol Laci már járt négy évvel ezelőtt és kellemes emlékek fűzték hozzá, főleg a szakácshoz. Persze az ilyen emlékek gyakran csalódással végződnek. Azért mindenképpen érdekes élmény volt.

Zárójelben megjegyzem, hogy a Júliai-Alpoknak nagyon jó menedékház-rendszere van, akár délben és este is útba lehet ejteni egy-egy házat, így kaját alig kell cipelni, és kis hátizsákkal el lehet indulni egy többnapos túrára. A francia, olasz vagy svájci Alpokkal szemben azonban itt kissé más a hangulat. Míg előbbiekben alapszabály a kulturált és figyelmes viselkedés (a hálókban például suttognak és piros lámpával közlekednek), itt nem ritka, hogy a szobában is hangoskodnak, dalra fakadnak, vagy... még annál is rosszabb.

Mikor megérkeztünk, már jól be volt állítva a társaság, meg is jegyezték, hogy őrültek vagyunk, mint a románok, akik késő éjszakába nyúlóan kirándulnak. Aztán megtudtuk, hogy Románia a legjobb hely a világon (ezt külföldiek szájából hallani "once in a lifetime" élmény szerintem). Ez a kijelentés új értelmet nyert akkor, amikor a gazdája a hálóban, tökig lerészegedve legalább egy órán át hangosan káromkodott.

Másnap beköszöntött a rossz idő, letakarodtunk a hegyről, a településen tehénfesztivált tartottak. A kempingben összeszedtük a belgákat, mivel stoppal közlekedtek, elvittük őket egy darabon. Nekünk nem volt túl sok konkrét tervünk, csak annyi, hogy a tengerpartra is szeretnénk eljutni, meg városokat is nézni, így aztán hozzájuk csapódtunk és együtt töltöttünk még néhány napot.

Egy idő után már csak úgy történtek velünk a dolgok, hol egy mézeskalács múzeum, hol egy váratlan nagy eső alakította a programot, hol meg egyszerűen csak az, hogy "megint eltelt az idő, keressünk egy kempinget és menjünk aludni." Már-már kezdtem úgy érezni magam, mintha egy olyan filmben lennénk, ahol az emberek mind próbálnak eljutni a tengerhez, de mindig közbejön valami. Mindenesetre nagyon emlékezetes pillanatok voltak, azt hiszem, ha terveztük volna, hogy kivel menjünk együtt kirándulni, akkor sem választhattunk volna jobban.

Iszonyatosan sokat kínlódtunk, hogy ezt a mobillal készített közös fotót összehozzuk, de addig próbálkoztunk, amíg sikerült: 

Végül csak elváltak az útjaink, mi lementünk Piran-ba, de másnap inkább a horvát tengerpart mellett döntöttünk. A határátlépési kellemetlenségek egy kicsit a kedvünket szegték: minden autó csak úgy behajtott az új EU-tagországba, a Crna Borát meg leintették és hosszan turkáltak a konzervek és hegymászó zoknik között. Persze nem volt ez meglepő, máskor is jártunk már így a román rendszámú autónkkal. Mégis rossz érzéssel indultunk tovább. Ez csak akkor enyhült, amikor megtaláltuk az eddigi legkellemesebb kempinget egy fákkal borított félszigeten, ahol egyszerre két irányban is szinte karnyújtásnyira volt a tenger.

Néhány nyugis napot töltöttünk itt, bár a búvárkodást is, az evezést is kihagytuk. A kölcsönzők már bezártak, a víz sem volt olyan meleg, hogy jólessen benne a pancsolás, de előnye is volt ennek a késői időpontnak: kevesen voltak már a kempingben, így egy sajátos pangás uralta a hangulatot, ami most kifejezetten jólesett.

Közben a hegyekben havazott egyet, lentről is látszott, hogy fehér takaró borítja a sziklákat, ami pár nap alatt nagyjából el is olvadt. Kicsit visszatért a szép idő, így mi is tervbe vettünk egy újabb hegyi túrát. Közben Ljubljanát is útba ejtettük, ami a 2008-as szép emlékek után most sem okozott csalódást. Hangulatos, élhető, művészetbarát városnak láttam, persze most is a kicsit lepukkant, kevésbé forgalmas helyeket kerestük (utóbbi csak részben sikerült).

Második alkalommal sem veselkedtünk neki túlságosan a hegymászásnak, kényelmesen haladtunk felfele szebbnél szebb tájakon, de azért ekkor már benne volt a levegőben, hogy ezúttal a Triglav csúcsot is megkockáztatjuk.

Este "megmentettünk" egy idős holland házaspárt, akik nem találták a menedékházat. Már éppen befejeztük a vacsorát, amikor Laci meghallotta, hogy a menedékházas néni angolul magyarázza valakiknek, hogy merre kell jönni. Mivel nálunk volt fejlámpa és GPS, Laci felajánlotta, hogy értük megy, én meg inkább vele tartottam, minthogy a házból lessem aggódva, hogy mi történik a sötét éjszakában (a házból mindig félelmetesebb az éjszaka, mint ha az ember maga is kint van).

Az elkóborolt túrázók irtó hálásak voltak, a bácsi akart adni 25 Eurót, ami egy kicsit rosszul esett, a ház részéről felajánlott meleg tea viszont annál jobban. Az mindenesetre nagyon szimpi volt, hogy a hollandok 60 éven túl, életükben először elindultak egy ötnapos hegyi túrára.

Másnap korán indultunk, hegymászó cuccot nem vittünk magunkkal, így én egy kicsit aggódtam, de a barátainktól kapott sms szerint nem vészes "sétaút" várt ránk. Felfele nem is volt gond, a fix kötelek jó állapotban voltak és a hó sem volt vészes. Viszont azt hiszem, nem a jó irányból terveztük ezt a túrát, mert lefele megszenvedtünk rendesen: meredek is volt, nehéz is, kitett is. Araszolva haladtunk, csak arra tudtam gondolni, hogy végre olyan helyen legyünk, ahol se lezuhanás, se fentről hulló kövek veszélye nem fenyeget. Két óra múlva már a legközelebbi háznál szürcsöltük a néni török kávéját és rég esett ilyen jól.

A csúcsot az tette különlegessé, hogy a kabin belsején egy majdnem 360 fokos panorámakép látható, jelölve azokat a csúcsokat, amelyek szép időben látszanak.

Hazafele menet már az ősz első nyomait próbáltuk lencsevégre kapni, de még kellett 1-2 hét a különleges, lombhullató fenyőknek, hogy mind ilyen szép sárgák legyenek.

Azóta itthon már lehulltak a fákról a levelek...

A Monte Rosától a Mont Blanc-ig

Ezen a nyáron a hegyeknek szántuk a főszerepet: a lájtosabb montenegrói kirándulás után a Monte Rosa, majd a Monte Bianco került a célpontba (ahogy az olaszok mondják), bár ez utóbbiról nem igazán hittem, hogy tényleg sorra kerül. Szinte véletlen, hogy végül mégis összejött, na de kezdjük az elején.

A Monte Rosába négyen indultunk Ervinnel és Hunival. Az első napokra szép idő ígérkezett, ezért rögtön neki is vágtunk a hegynek. Tavaly nem volt semmi problémánk 4000 fölött, hát gondoltuk, addig kell menni, amíg süt a nap. De nem jött be ez a számítás. Első nap két különböző csúcsot próbáltunk megmászni 2 csoportban, de egyikünknek sem sikerült. Mi ketten rosszul voltunk, hánytunk is (mondjuk ez utóbbi többes szám a szolidaritásomat jelzi inkább), de nem is mertük, túl kitett gerincen kellett volna végigmenni és ilyen állapotban ennek nem biztos, hogy jó vége lett volna.

Szóval az első próbálkozást elkönyveltük akklimatizáló túrának és takarodtunk lefele, hogy összeszedjük magunkat, pihenjünk, sebeket lássunk el. Egy éjszaka elég volt arra, hogy új emberként vágjunk neki megint a magasságnak és ezúttal már minden rendben volt.

Másnap fel is mentünk a Ludwigshöhe (4342), a Zumsteinspitze (4563) meg a Signalkuppe (4554) csúcsokra, előbbiről még szép volt a kilátás, a másik kettőről viszont már csak a ködöt láttuk. Annak ellenére, hogy beállt a vihar előtti csend, visszafele még felmásztunk egy kisebb csúcsra megnézni egy bivakházat (Balmenhorn, 4167). Nem volt annyira jó ötlet, pont ott zendített rá a mennydörgés, csak úgy zizegett a levegő, a villámhárítóval felszerelt és vaslépcsőkkel kiszegezett helyről való mihamarabbi lejutás pedig egy kis feszültséget eredményezett a csapaton belül. 

Ezt most nagyon diplomatikusan írtam, de szerencsére este a Gnifetti háznál levő kis önkiszolgálós konyhánk biztonságában már viccesnek tűnt a korábbi ordítózás. Inkább a másnapi lejutás foglalkoztatott, beállt ugyanis egy hosszantartó havazás. De nem volt vészes, úgyhogy mielőtt leértünk az esőzónába, még egy kisebb hócsatával búcsúztattuk az örök tél birodalmát.

Lent megtudtuk, hogy egy nagy front miatt az egész környéken többnapos rossz idő várható. Közben Zoliék megmászták a Cassin utat (ezúton is gratulálunk nekik, a beszámolójuk itt olvasható), indultak hazafelé, így Hunitól is el kellett búcsúzzunk. Hogy emlékezzünk rá, nálunk hagyta a megmaradt kajáit, és valahogy mindig azok voltak a legfinomabbak. Pedig ugyanúgy húskonzervek, zacskós levesek szerepeltek a menüjén, mint nálunk. 

A következő heti Mont Blanc-mászás viszont, amit Zoliékkal közösen terevztünk, beláthatatlan időre elhalasztódott. Nem volt B tervünk, a tavalyi ragyogóan sikerült túra után valahogy azzal az érzéssel maradtunk, hogy az Alpokban augusztusban minidg szép idő van. Szóval semmi ötletünk sem volt, hogy mivel töltünk el annyi napot hármasban. Nekem mégis jó élmény volt ez a városnézős hét, amit időnként a csövezések, a céltalan bolyongások, a véletlenszerűen felfedezett utcák, parkok, kávézók és filmtörténeti múzeumok hangulata hatott át.

Még Valence-ba és a Vercors hegységbe is eljutottunk, ami különösen kedves a szívünknek a két évvel ezelőtti emlékeink miatt (és amit Ervin már nagyon unhatott, ugyanezek miatt...).

Ecrin nemzeti park

Valence

A Vercors

Lyon

Annecy, a kedvenc

Annecy után már azon törtük a fejünket, hogy nem kerülhetnénk-e el valahogy a Chamonix-ba utazást, de aztán az ígéret szép szó alapon ezt nem vetettük fel. Ervin onnan indult haza busszal, szóval mindannyian odautaztunk. Mi ketten másnap visszamentünk volna Genfbe, de amikor megláttuk a Hegyet, ami ezúttal nem volt felhőbe burkolózva még késő délután sem, hamarosan a magashegyi iroda felé vettük az irányt. Ideális időt jósoltak a következő napokra, viszont a friss hó miatt a Mont Maudit alatt nagy volt még a lavinaveszély, és valószínűleg a júliusi baleset is szerepet játszott abban, hogy arrafelé egyáltalán nem volt nyom. 

Emiatt mi is a klasszikus útvonalat választottuk, mint mindenki más. Viszont a mindenki másnál sajnos később jutottunk erre az elhatározásra, úgyhogy szállást már nem tudtunk foglalni a Gouter házban. Úgy indultunk, hogy valahogy elcsöveljük az éjszakát az étkezőben, az éjjeli indulásig sokat úgysem lehet aludni. Utolsó percben mégis kiderült, hogy szabadon maradt 2 ágy, úgyhogy a szokásos hegymászói „kis éji zene” mellett azért mégis sikerült pihenni pár órát. Reggel 3 körül valamivel a nagy tömeg előtt indultunk, így szinte végig láttuk magunk mögött a fejlámpák kígyózó sorát – de nem volt azért annyira nagy, mint a róla keringő legendákban. 

Az utolsó székelykőnyi mászáson természetesen rendesen megküzdöttünk magunkkal mind a ketten –  főleg a pezsgőtablettával dúsított olvasztott gleccserlére gyanakszunk, amitől már mindkettőnknek hányingere volt a végén, nem beszélve a hidratáló értékéről. De lehetett ugyanúgy a kevés pihenés, az akklimatizáció elvesztése, az oxigénhiány... vagy egyszerűen csak az, hogy a Mont Blanc-ra nehogymár olyan könnyen feljusson az ember. Mindegy. Végül a legszebb az volt ebben az útvonalban, hogy mivel a hegy túloldalán kelt fel a nap, pont akkor láttuk meg az első sugarait, amikor felértünk a csúcsra (reggel fél nyolckor).

A lefele vezető út már kevésbé volt szerencsés. A házig minden rendben volt, ott hamar ettünk valamit és indultunk is tovább Chamonix felé. Kicsit tartottunk a kb. 500 m-es meredek ereszkedéstől, mert még friss hó volt a köveken. A hírhedt folyósótól viszont még jobban tartottunk, mert lefele menet már láttuk, hogy az olvadás miatt hullnak a kövek rendesen. Legalábbis én egész úton attól fostam, hogy fogunk majd átmenni a 30 méteres traverzen, pedig amikor odafigyel az ember, akkor nincs baj. Csakhogy a kuloár előtti várakozás közben is arrafele figyeltünk, még akkor is a veszélyes hely felé kaptuk a fejünket, amikor kiabálni kezdték az emberek, hogy kő... utána meghallottam a mély koccanást a saját fejem fölött, már a hangból kiderült, hogy nem egy kis darab. 

Mire felnéztem, már csak azt láttam, hogy rámesik, talán csak a másodperc töredékén múlott, hogy előre tudtam ugrani és a hátizsákomra pattant, onnan végigszántva a hátramaradt bal lábamat. Annak ellenére, hogy pont az én fejemet célozta meg az a kő, mégis úgy érzem, hogy iszonyatos szerencsém volt. Megúsztam annyival, hogy egy ideig nem tudom rendesen használni a lábamat. Úgyhogy a helikopteres mentést is kipróbáltuk. Filmbeillő élmény volt, mert nem tudott leszállni egy ilyen helyen, így aztán minket húztak fel a magasba. Szép kis showt szolgáltattunk az összegyűlt turistáknak, akik aztán legendákat szőttek az ismeretlen tényezőkből – ezt később tudtuk meg a kempingben egy másik magyar csoporttól.

Ezután Laci még elment egy könnyebb túrára a környéken, amíg én Chamonixban finomságokkal kényeztettem magam, meresztgettem a  szemem a hegy felé és egyedül lévén, benéztem annyi boltba, amennyire csak kedvem tartotta. Nem kell túl nagy számra gondolni, szinte arra ráment az egész napom, hogy elbicegjek a főút egyik végétől a másikig. Időm viszont, az volt elég.

Régebb mindig azt sajnáltam, hogy a hegyi túráinkon sosincs időnk egy kicsit elidőzni a falvakban, nézelődni a muskátlitól roskadozó, zsalugáteres ablakú házikók között, betérni egy hegymászóboltba, vagy csak úgy ücsörögni, meginni egy kávét. Mindig annyira be volt osztva az idő és ki kellett használni nagyon... Most aztán rengeteg alkalom adódótt erre, előbb a rossz idő, aztán a sérülésem miatt. Már úgy éreztem, soha nem fogok többet ilyent kívánni. De mindent összevetve, panaszra egyáltalán nincs okom, sőt. A vártnak megfelelően, a nyár legszebb élménye volt ez a kirándulás, aminek a végén még meglátogattuk a CERN kiállításait Genfben, majd a tervezettnél kicsit hamarabb, szakadó esőben 2 napig utaztunk hazafele.

Low-budget túra Montenegróban

Nyár eleji kirándulásunkat az egyik legforróbb időszakra terveztük - nem szándékosan, így alakult. Amint a cím is elárulja, ezúttal nem volt légkondícionált hotelszoba, de annál több kaland és élmény. Napközben kénytelenek voltunk megkeresni a fák és sziklák tövében húzódó árnyékot, hogy átvészeljük a kánikulát. 

Ehhez a terep pont megfelelő volt: helyenként kellemesen lepukkant (pont annyira, hogy jól érezzük magunkat), viszont tele árnyékos-hűs zeg-zugokkal és növényzettel. 

A hegyvidék felé haladva egyre járatlanabb helyekre értünk: a Slansko Jezero környéke valóságos senkiföldjének tűnik, a térképen a tó mellett feltüntetett település pár elhagyatottnak látszó házikóból áll.

A Durmitor hegységben is meglepően kevesen járnak a tökéletesen kijelzett turistaútvonalakon. Két napon (a háromból) egész úton egy teremtett lélekkel sem találkoztunk - illetve bocsánat, a magukban legelésző tehénkékkel, már amennyiben a teheneknek van lelkük (szerintem igen). 

A kempingben találkoztunk egy francia lánnyal, aki több hónapig utazgat egyedül Kelet-Európában, az autójában alszik - ezt mi is kipróbáltuk és nagyon jól bevált, jövőre jöhet a mobil hűtőszekrény.

Egy másik francia pár stoppal utazza körbe Európát, náluk még sátor sincs, nyáron egy hálózsák is megteszi az erdőben vagy a tengerparton. De a laptop azért ott van, mert Facebookon sokan követik a kalandjaikat. 

Ehhez képest azért a mi szigorított kereteink igazán kényelmesnek tűntek.

Viszont nálunk nem volt laptop, 10 napig internet és telefon nélkül tengettük az életünket. Ennek következtében valamikor a negyedik napon derült ki, hogy még az időt sem tudjuk pontosan, mert nem állítottuk át az óránkat. Nagyon jó volt.