2012. szeptember 17., hétfő

A Monte Rosától a Mont Blanc-ig

Ezen a nyáron a hegyeknek szántuk a főszerepet: a lájtosabb montenegrói kirándulás után a Monte Rosa, majd a Monte Bianco került a célpontba (ahogy az olaszok mondják), bár ez utóbbiról nem igazán hittem, hogy tényleg sorra kerül. Szinte véletlen, hogy végül mégis összejött, na de kezdjük az elején.
A Monte Rosába négyen indultunk Ervinnel és Hunival. Az első napokra szép idő ígérkezett, ezért rögtön neki is vágtunk a hegynek. Tavaly nem volt semmi problémánk 4000 fölött, hát gondoltuk, addig kell menni, amíg süt a nap. De nem jött be ez a számítás. Első nap két különböző csúcsot próbáltunk megmászni 2 csoportban, de egyikünknek sem sikerült. Mi ketten rosszul voltunk, hánytunk is (mondjuk ez utóbbi többes szám a szolidaritásomat jelzi inkább), de nem is mertük, túl kitett gerincen kellett volna végigmenni és ilyen állapotban ennek nem biztos, hogy jó vége lett volna.

Szóval az első próbálkozást elkönyveltük akklimatizáló túrának és takarodtunk lefele, hogy összeszedjük magunkat, pihenjünk, sebeket lássunk el. Egy éjszaka elég volt arra, hogy új emberként vágjunk neki megint a magasságnak és ezúttal már minden rendben volt.
Másnap fel is mentünk a Ludwigshöhe (4342), a Zumsteinspitze (4563) meg a Signalkuppe (4554) csúcsokra, előbbiről még szép volt a kilátás, a másik kettőről viszont már csak a ködöt láttuk. Annak ellenére, hogy beállt a vihar előtti csend, visszafele még felmásztunk egy kisebb csúcsra megnézni egy bivakházat (Balmenhorn, 4167). Nem volt annyira jó ötlet, pont ott zendített rá a mennydörgés, csak úgy zizegett a levegő, a villámhárítóval felszerelt és vaslépcsőkkel kiszegezett helyről való mihamarabbi lejutás pedig egy kis feszültséget eredményezett a csapaton belül. 

Ezt most nagyon diplomatikusan írtam, de szerencsére este a Gnifetti háznál levő kis önkiszolgálós konyhánk biztonságában már viccesnek tűnt a korábbi ordítózás. Inkább a másnapi lejutás foglalkoztatott, beállt ugyanis egy hosszantartó havazás. De nem volt vészes, úgyhogy mielőtt leértünk az esőzónába, még egy kisebb hócsatával búcsúztattuk az örök tél birodalmát.
Lent megtudtuk, hogy egy nagy front miatt az egész környéken többnapos rossz idő várható. Közben Zoliék megmászták a Cassin utat (ezúton is gratulálunk nekik, a beszámolójuk itt olvasható), indultak hazafelé, így Hunitól is el kellett búcsúzzunk. Hogy emlékezzünk rá, nálunk hagyta a megmaradt kajáit, és valahogy mindig azok voltak a legfinomabbak. Pedig ugyanúgy húskonzervek, zacskós levesek szerepeltek a menüjén, mint nálunk. 
A következő heti Mont Blanc-mászás viszont, amit Zoliékkal közösen terevztünk, beláthatatlan időre elhalasztódott. Nem volt B tervünk, a tavalyi ragyogóan sikerült túra után valahogy azzal az érzéssel maradtunk, hogy az Alpokban augusztusban minidg szép idő van. Szóval semmi ötletünk sem volt, hogy mivel töltünk el annyi napot hármasban. Nekem mégis jó élmény volt ez a városnézős hét, amit időnként a csövezések, a céltalan bolyongások, a véletlenszerűen felfedezett utcák, parkok, kávézók és filmtörténeti múzeumok hangulata hatott át.

Még Valence-ba és a Vercors hegységbe is eljutottunk, ami különösen kedves a szívünknek a két évvel ezelőtti emlékeink miatt (és amit Ervin már nagyon unhatott, ugyanezek miatt...).

Ecrin nemzeti park
Valence
A Vercors
Lyon
Annecy, a kedvenc
Annecy után már azon törtük a fejünket, hogy nem kerülhetnénk-e el valahogy a Chamonix-ba utazást, de aztán az ígéret szép szó alapon ezt nem vetettük fel. Ervin onnan indult haza busszal, szóval mindannyian odautaztunk. Mi ketten másnap visszamentünk volna Genfbe, de amikor megláttuk a Hegyet, ami ezúttal nem volt felhőbe burkolózva még késő délután sem, hamarosan a magashegyi iroda felé vettük az irányt. Ideális időt jósoltak a következő napokra, viszont a friss hó miatt a Mont Maudit alatt nagy volt még a lavinaveszély, és valószínűleg a júliusi baleset is szerepet játszott abban, hogy arrafelé egyáltalán nem volt nyom. 

Emiatt mi is a klasszikus útvonalat választottuk, mint mindenki más. Viszont a mindenki másnál sajnos később jutottunk erre az elhatározásra, úgyhogy szállást már nem tudtunk foglalni a Gouter házban. Úgy indultunk, hogy valahogy elcsöveljük az éjszakát az étkezőben, az éjjeli indulásig sokat úgysem lehet aludni. Utolsó percben mégis kiderült, hogy szabadon maradt 2 ágy, úgyhogy a szokásos hegymászói „kis éji zene” mellett azért mégis sikerült pihenni pár órát. Reggel 3 körül valamivel a nagy tömeg előtt indultunk, így szinte végig láttuk magunk mögött a fejlámpák kígyózó sorát – de nem volt azért annyira nagy, mint a róla keringő legendákban. 
Az utolsó székelykőnyi mászáson természetesen rendesen megküzdöttünk magunkkal mind a ketten –  főleg a pezsgőtablettával dúsított olvasztott gleccserlére gyanakszunk, amitől már mindkettőnknek hányingere volt a végén, nem beszélve a hidratáló értékéről. De lehetett ugyanúgy a kevés pihenés, az akklimatizáció elvesztése, az oxigénhiány... vagy egyszerűen csak az, hogy a Mont Blanc-ra nehogymár olyan könnyen feljusson az ember. Mindegy. Végül a legszebb az volt ebben az útvonalban, hogy mivel a hegy túloldalán kelt fel a nap, pont akkor láttuk meg az első sugarait, amikor felértünk a csúcsra (reggel fél nyolckor).
A lefele vezető út már kevésbé volt szerencsés. A házig minden rendben volt, ott hamar ettünk valamit és indultunk is tovább Chamonix felé. Kicsit tartottunk a kb. 500 m-es meredek ereszkedéstől, mert még friss hó volt a köveken. A hírhedt folyósótól viszont még jobban tartottunk, mert lefele menet már láttuk, hogy az olvadás miatt hullnak a kövek rendesen. Legalábbis én egész úton attól fostam, hogy fogunk majd átmenni a 30 méteres traverzen, pedig amikor odafigyel az ember, akkor nincs baj. Csakhogy a kuloár előtti várakozás közben is arrafele figyeltünk, még akkor is a veszélyes hely felé kaptuk a fejünket, amikor kiabálni kezdték az emberek, hogy kő... utána meghallottam a mély koccanást a saját fejem fölött, már a hangból kiderült, hogy nem egy kis darab. 

Mire felnéztem, már csak azt láttam, hogy rámesik, talán csak a másodperc töredékén múlott, hogy előre tudtam ugrani és a hátizsákomra pattant, onnan végigszántva a hátramaradt bal lábamat. Annak ellenére, hogy pont az én fejemet célozta meg az a kő, mégis úgy érzem, hogy iszonyatos szerencsém volt. Megúsztam annyival, hogy egy ideig nem tudom rendesen használni a lábamat. Úgyhogy a helikopteres mentést is kipróbáltuk. Filmbeillő élmény volt, mert nem tudott leszállni egy ilyen helyen, így aztán minket húztak fel a magasba. Szép kis showt szolgáltattunk az összegyűlt turistáknak, akik aztán legendákat szőttek az ismeretlen tényezőkből – ezt később tudtuk meg a kempingben egy másik magyar csoporttól.

Ezután Laci még elment egy könnyebb túrára a környéken, amíg én Chamonixban finomságokkal kényeztettem magam, meresztgettem a  szemem a hegy felé és egyedül lévén, benéztem annyi boltba, amennyire csak kedvem tartotta. Nem kell túl nagy számra gondolni, szinte arra ráment az egész napom, hogy elbicegjek a főút egyik végétől a másikig. Időm viszont, az volt elég.




Régebb mindig azt sajnáltam, hogy a hegyi túráinkon sosincs időnk egy kicsit elidőzni a falvakban, nézelődni a muskátlitól roskadozó, zsalugáteres ablakú házikók között, betérni egy hegymászóboltba, vagy csak úgy ücsörögni, meginni egy kávét. Mindig annyira be volt osztva az idő és ki kellett használni nagyon... Most aztán rengeteg alkalom adódótt erre, előbb a rossz idő, aztán a sérülésem miatt. Már úgy éreztem, soha nem fogok többet ilyent kívánni. De mindent összevetve, panaszra egyáltalán nincs okom, sőt. A vártnak megfelelően, a nyár legszebb élménye volt ez a kirándulás, aminek a végén még meglátogattuk a CERN kiállításait Genfben, majd a tervezettnél kicsit hamarabb, szakadó esőben 2 napig utaztunk hazafele.

6 megjegyzés:

  1. No, hát ismét gratula és... hála, hogy ennyivel megúsztad. Szoritok, hogy minél könnyebben tudjad megemészteni ennek a balesetnek a lelki és pszihológiai részleteit, mert számomra mindig ez a legnehezebb dolog.
    Annecy csodálatos hely, egyik kedvenc városom. Örvendek, hogy ott lehettetek.

    VálaszTörlés
  2. Igen, gondolkoztam is, hogy kell-e ezt egy ilyen helyen megírni, de az az igazság, hogy még mindig eléggé foglalkoztat a dolog... nem lehet elég óvatosan, de paranojásan sem kirándulni...
    Nem is tudtam, hogy jártál Annecy-ban:) Szerintem jobb, mint Velence!

    VálaszTörlés
  3. A helikopteres repülésedért irigyellek. Egyszer láttam egy ilyen mentést, pontosan azon a hegyszakaszon, lógtak a kötélen és úgy repítette őket a helikopter. Egyedi élmény lehet. Kár, hogy csak ilyen körülmények között lehet kipróbálni. Minden koccanás ellenére, kicseng a beszámolóból is, hogy nagyon jól telt. Örülök nektek és a fotóknak.

    VálaszTörlés
  4. Csak azért írom le, hogy ne irigyelj annyira, hogy nem lógtunk olyan sokat, csak ameddig felhúztak (mondjuk nekem úgy maradt meg, hogy nem siették el a dolgot...). De így is egyedi élmény volt, bár én nem szeretek repülni, most nem bántam, hogy magamnál voltam közben. Lacit meg az foglalkoztatja, hogy miért nem hagyta bekapcsolva a GPS-t :))

    VálaszTörlés
  5. Szerintem pont nagyon jól írtad meg, nem hiszem, hogy bárkinek elvetted a kedvét, de a tanulságot is mindenki levonhatja. Gratula a szép mászásokért, a beszámolóért és külön elismerés a fotókért. Gyógyulást!

    István

    VálaszTörlés